A radír története

A radírgumi feltalálását megelőzően viaszt használtak a grafit vagy faszén nyomának eltüntetésére a papírról; továbbá használtak héj nélküli kenyeret is radírként, ez azonban könnyen szétesett, és viszonylag drága volt apótlása.

1770. április 17-én Joseph Priestley írt le egy növényi összetételű gumit, ami képes volt eltávolítani a ceruza írását: „Láttam egy anyagot, mely tökéletesen megfelel a fekete grafitceruza nyomának eltüntetésére a papírról.” Ezt az anyagot rubber, azaz radír névvel illette.

1770-ben egy angol mérnök – Edward Nairne – nevéhez fűzték az első radírgumi piacra dobását, mivel hallott egy világraszóló versenyről, melyben a legjobb feltalálót keresték. Állítólag magas áron, 3 shillingért árulta a radír kockáját. Nairne szerint véletlenül egy darab gumit használt a kenyérbél helyett, ezzel felfedezve a radírgumit. Ezt követően kezdte el az árusítást. Ez volt a gumi első gyakorlati felhasználása Európában.
A radír ebben a formájában azonban ugyanolyan hátrányokkal rendelkezett, mint a kenyér. Miután 1839-ben Charles Goodyear feltalálta a vulkanizálást, mely ellenállóvá teszi a gumit, a radírgumi széles körben elterjedt.

1858. március 30-án az amerikai Hymen Lipman nevéhez fűződik az első szabadalom: szabadalmaztatta a radír ceruza végére történő illesztését. Később ezt érvénytelenítették, ugyanis ez két létező termék összetétele, nem egy teljesen új feltalálása.

A ceruza nyomának kidörzsölése (angolul: rubbing out) adta a radírgumi angol nevét (rubber). Német neve a kitöröl (németül: radieren) szóból ered (Radiergummi). A magyar radírgumi kifejezés a német szóból ered.